Számok

Vajon miért szeretik a férfiemberek a kijelzõket nézni, amin változnak a számok? Mi lehet a titok? Miért jó az, hogy nézzük, ahogy az egyik szám növekszik, a másik éppen csökken, vagy fordítva? Miért érdekes dolog a távolság, sebesség, magasság? Nem tudom, de jó. Jó érzés figyelni, ahogy változnak a számok, kitalálni, mikor ugrik egyet a számjegy, hány százalékos lehet az emelkedõ, hány méterre van az a tetõ ott. A csoda tudja, miért. Legalább lenne tétje a dolognak, és robbanna egyet, amikor a számjegyek elfogynak. Talán bombát kellene inkább gyártani...

Alfredo

Tegnapelõtt feltettem a szép új szingót Alfredo hátsó kerekére. Tegnap töltöttem belé defektgátló folyadékot is. Ha már így történt, nem maradhattam otthon. Felszereltem az angol nyerget is, és nekivágtam a Kis Edzõkörnek Bükkszentlászló, majd Bükkszentkereszt felé. Kellemes volt az idõ, kissé hûvös az esõtõl, egészen jól ment a tekerés, hamar felértem Bükkszentkeresztre. Még a falu elõtt vettem észre egy országútista nyomait magam elõtt. A falu vége felé a dobbantón már láttam is magam elõtt, majd a lejtõn Hollóstetõ felé be is fogtam. Õ is valami régebbi fajta bringát hajtott, úgy láttam. Lefelé óvatoskodtam, nem szeretek a vizes aszfalton virsli gumival nagyon repeszteni a kanyarokban. Így a srác visszaelõzött. Utánunk egy autós emberkedett, elengedtem azt is. A Szinva forrásoknál mély vízátfolyások voltak. Teli van a karszt, elég egy kicsi esõ is, és máris megjelennek a felszíni vizek. Lillánál még tényleg nagyon tré az út, eddig javarészt a Kapitánnyal vagy Markusszal jöttem arra, így nem tûnt fel. De Alfredo kicsit kényesebb az út minõségére. Diósgyõrben egy öngyilkos nyugger két cekkerrel vetette magát a villamos felé, át a piroson a zebrán sprintelt, a felsõteste szinte megnyúlt a sietségben. Hihetetlen, mit tudnak ezek a nyuggerek. Hirtelen rá akartam ordítani, de meggondoltam magam, így még épp át tudtam navigálni (olyan 40-es tempóban) mögé. Ha ráordítok és megáll, vagy visszafordul, akkor valószínûleg telibe trafálom, és repülnek a tojások... 1 óra 16 perc lett a menetidõ, pedig nem is hajtottam nagyon. Régen örültem, ha 1 óra 25 alá mentem.

Reggel

Ma reggel korán keltem.
A felhõk felett jártam.
Átmentem a fények kapuin.

Reggel

Megszólalt a rádió, átállítottam egy órával késõbbre a családnak, és lustálkodtam még öt percet. Érdekes, hogy ha megkérdezik az embert, mindig még öt perc hiányzik, hogy jól érezze magát.
Szóval nagy lustán felöltözködtem, tanulva a tegnap reggeli menetbõl a technikai aláöltözetet (ezen mindig jót mosolygok, annyira vicces) most a megfelelõ módon vettem fel, nem kifordítva. A mai terv szerint irány Ómassa, aztán végig a falun, és a régi bánkúti úton fel a Mályinkai elágazásig, majd onnan hazagurulok. Tehát az új bánkúti útra most a másik irányból kanyarodok rá, ellentétben a tegnapi körrel. Nyugodt tempóban indultam, a szívem össze-vissza vert, egyik pillanatban 96-ot, a másikban 140-et. De lehet, hogy csak a mellkas-jeladóban merül az elem... Lehet, hogy a tegnapi nap fáradtsága miatt, vagy azért, mert kezd felépülni az aerob állóképességem (szerintem az elõbbi sajnos), de egészen Lillafüredig mentem úgy, hogy a pulzus nem szaladt ki a középsõ zónából. Persze nem is siettem nagyon, de tartós tempóban hajtottam. Lillánál találkoztam az Öreggel, akit mindig szoktam kint látni gyalogolni, szerintem megismer már õ is, köszöntünk egymásnak. Tényleg, a reggelente futó hölgyet viszont régen láttam már. Lehet, hogy új útvonalat választott magának. A tó mellett méretes vízátfolyások tarkították az utat, és a mocsaras részhez közeledve hihetetlen sokszínû madárdal fogadott, alig hallottam a hangokat a fejemben. Nem tudom miért, de egyfolytában a Debrecenbe kéne menni... kezdetû nóta ment a fejemben, már nagyon kezdett idegesíteni. Idõnként belemegy egy dallam a fejembe, és nem szabadulok tõle, ez olyankor bosszantó, amikor olyan dallamról van szó, amit nem szeretek. Mint most. Lassan haladtam Ómassa felé, a falu már ébredezett, jöttek le autók. Hirtelen hûvös is lett, de tegnap óta óvatosabb vagyok, így indulás elõtt felvettem a téli kesztyût. Ómassán jóformán egy emberrel sem találkoztam, a falu vége felé egy kutya õrült meg, azt próbálta a gazdája megfékezni. A faluban a 3 dobbantó nem esett valami jól, és az idõ is kezdett nyúlni, így úgy döntöttem, a régi bánkúti utat kihagyom, fõképpen azért is, mert a behajtani tilos tábla még mindig kint van, ezek szerint vagy nem fejezték még be a munkát ("Az út helyre lesz állítva!" - mondta ellentmondást nem tûrõ, nagy bajuszos hangon a melós õsszel, miközben a fa ágán fityegett a kék tetejû szódásszifon), vagy kint felejtették. Mindenesetre ráfordultam a régi útra, és elindultam rajta - lefelé. Sebesvíznél nagyon jött a víz, megérne a dolog egy fotós túrát valamelyik nap. Nem sokat vacakoltam, eresztettem Markus barátomat rendesen, a kavicsok, gödrök, nyálkásan bomló falevél-foltok nem érdekeltek, élveztem a sebességet. A lefelé út hazáig hamar véget ért, de a város közelébe érve elkezdtem valamiért szédülni, ami még mindig tart. Én keltettem a srácokat, és még maradt idõ a kiadós reggelire, meg elvittem õket a suliba, aztán indulhat is a napi robot...

Terepen

Tegnap olyan vacak napom volt, mint már régen. Gondoltam, kimegyek egyet tekeregni a hegyre, ha lúd, legyen kövér, elkeserítem magam még jobban, rúgok maga-magamba én is egyet. Elõkaptam Kapitány barátomat, fújtam egy kis levegõt a széllelbélelt elsõ kerekébe, aztán máris a Papírgyár felé vettem az utat és nekieredtem a Fehérkõi szerpentinnek. Eleinte nehezen indult a dolog, de aztán valahogy magamra találtam, és közepes(en gyenge), de tartós tempóban nyomultam felfelé a hegyen. Szívtam magamba a tavaszi illatokat, hallgattam a madárdalt, egész megfeledkeztem mindenrõl. Egyszer csak azonban egy furcsa kanyarra tévedt az út, amiben az volt az érdekes, hogy legutóbb még nem volt ott. A valamikor sima, talán betonozott út itt egy gödrös, sáros kanyarral lett gazdagabb, és hirtelen azt hittem, eltévedtem. De ennyire szerencsétlen csak nem lehetek, és rájöttem a titok nyitjára: a múltkori heves esõzések során a hegyoldal egyszer csak elindult, és olyan 10 méternyi szakaszon ráfolyt az útra, de úgy, hogy a lenyúló földnyelv tetején a bokrok, rekettyék, kis fák állva maradtak! Így azt a látszatot keltette a dolog, mintha mindig is így lett volna minden... A felfelé további részében még két nyúl jött velem szembe. Átmentem a vaskapu felé, ahol kistányérra kapcsoltam, és figyeltem, ahogy a pulzusom az egek felé szökken. Ágnes-rét felé akadtak kisebb, kellemes lejtõcskék is, jó kis változatos a terep. A réten fülledt meleg volt. Bükkszentkereszt elõtt ráfordultam a régi szánkópályára, és elkezdtem a durva ereszkedést Lillafüred felé. Visszafordítókkal tûzdelt, meredek a lejtõ, teli avarral, az avarban faágakkal, kövekkel, így nem unatkoztam. Látszik a szezon eleje, nem a megszokott tempóban, hanem viszonylag óvatoskodva jöttem lefelé. Lillafüreden a vizesblokkoknál lyukadtam ki, legurultam aszfalton a parkolóig, aztán hogy szenvedjek még kicsit nekieredtem a Fehérkõlápa felé menõ szerpentinnek. A legmeredekebb részen azért toltam is kicsit, de amúgy végigtekertem a nyeregig, ott elmentem a források alatt és a hatalmas fák tövében rácsatlakoztam a Kohász útra, és elindultam lefelé, haza. Szerencsére a tavalyi, útra fûrészelt fákat már eltakarították, így élveztem a lefelé menetet. Itt nagyon változatos a terep, a sima dózertól a meredek sziklás részeken keresztül a vólrájdig (ahogy Síkmenõ mondta egyszer...) minden van, így tetszett is a dolog. Nem túl gyorsan, de egyre nagyobb biztonsággal haladtam. A tempó miatt egy-egy kanyart elvétettem és át kellett vágni a bozóton, de ez a montizásba nálam simán belefér. A sziklás részeken eleresztettem a féket, hadd gyorsuljon fel a gép annyira, amikor már lendületbõl szinte átsiklik a kövek felett, és nem akad meg a kerék minden buckán. A vizesháznál vágtam egy hirtelen balost, hogy a Puha Fenyvesen tegyem meg a lejtõ utolsó szakaszát, mielõtt a házakhoz érek. Innen már csak a játszóterek között kellett átcsapatni, és otthon is voltam. Nagy búsan indultam neki a bringázásnak, de egész jó lett a vége. Hogy sikerüljön kicsit még jobban kikecmeregnem a borús hangulatomból, otthon meghallgattam még egy lemezt is a fürdés után, így mire a família hazaért, sikerült úgy-ahogy testileg is és lelkileg is összekapnom magam.

Reggeli futás

El kellett kezdeni ezt is, bármennyire is aludtam volna még egy órácskát. Cicanaci, lyukas póló fel, aztán irány a hegy a hajnali friss levegõn. Lorántffy Zsuzsanna biztosan jeles személy volt, de a róla elnevezett utcát nem szeretem. Hosszú és túl aszfaltos. De a hegyre érve már jobb a helyzet, csak ne érezném magam olyan kutyául. Csaholhatnék én is a tatárdombi kutyákkal, lehet, hogy jó is lenne. Ahogy a vizesházhoz közeledtem, kezdtem rendbe jönni, a szívverésem is normalizálódott, szépen futottam felfelé, még éppen az aerob tartomány felsõ sarkában. A Balatoni nyár járt a fejemben, adta a ritmust. Éppen egy szalamandrát kerültem el, amikor nagy neszeléssel egy nyúl párocska rohant felém a hegyoldalon, elfeledkeztek magukról, majd mikor egészen közel értek, hirtelen irány váltottak, és elrohantak vissza a hegyoldal felé. Jót mosolyogtam rajtuk, itt hamarosan nyúlfiak fognak napvilágot látni. Futottam tovább a forrás felé, erre nyúl asszonyom rohant velem szemben az úton, eszeveszett tempóban, majd 2 méterre tõlem hirtelen egy balost vágott, és berontott a rekettyésbe. Nyúl uram követte 2 méterre, majd õ is balra el. Ezen már hangosan kacagni kezdtem. Szusszantam a forrásnál, légzõgyakorlatoztam kicsit, majd indultam visszafelé a rövid kaptatón. Száz méter után nyulamék megint szembe szaladtak, teljesen belefeledkeztek a tavaszba. Irigyeltem kicsit õket. A lefelé futás során kezdtek kilazulni az izmaim, ez jólesett. Ahogy közeledtem a város felé, csaholás, autók zúgása, városi neszek vették át a madárdal helyét. Ej Zsuzsanna asszony, mennyire nem szeretem az utat hazafelé az aszfalton! De valahogy csak vége lett a dolognak szerencsére, még a bokám sem bicsaklott meg a hegyen a köves, meredek részeken. Elindulni nehéz volt, de aztán valahogy belerázódtam. Van még hová fejlõdnöm. Túl hosszú az út elõttem, és nagyon kevés van még a hátam mögött...

Elsõ aszfaltkör

Szégyen és/vagy gyalázat, de idén még nem mentem egy kört sem a bevált aszfaltos edzõkörökbõl, egészen tegnapig. Terepen mentem már néhány élvezetes kört, de az országúti edzések eddig kimaradtak. Olyan szép idõ volt délután, hogy nem lehetett ellenállni, így nekieredtem egy Bükkszentkereszt-Hollóstetõ kis körnek, Markus barátom nyergében. Kicsit nehezen vettem fel a fordulatot, de Bükkszentlászlóra érve beállt minden a rendes kerékvágásba. Viszonylag jó tempóban tudtam haladni, kis terheléssel. Élveztem a rövidnadrágos biciklis idõt. A nyeregbe érve felvettem a kis széldzsekimet. Bükkszenten az elkerülõn mentem lefelé, és megint -mint mindig- az járt az eszemben, hogy vajon felbukkan-e a kanyarban egy IFA, mint egyszer hajnalban? Szerencsém volt, mint már annyiszor, így beértem gond nélkül a faluba, és nekimentem az utolsó emelkedõnek a falu vége felé, majd rá a finom aszfaltra Hollóstetõnek. Végig hajtottam, lobogott a széldzseki, ez egy cseppet visszafogott, mint a széles, magas kormány is. Hiába, Alfredo barátomat még nem keltettem fel téli álmából, pedig vele jobban lehetne repeszteni. De szereznem kell még hozzá egy jó szingót hátra, ha nem akarok folyton defektet kapni. Hollóstetõn leelõztem két montis srácot, az egyik egy darabig követett, de nem tudott már hajtani 50 környékén, Markuson pedig olyan áttétel van, hogy 50 mellett a pedálcsapásszámom még nem haladja meg a 90-et, így én végig vígan pedáloztam lefelé is. Lillafüreden a Palotaszálló elõtt felrémlett a pár évvel ezelõtti balesetem, ezért lassítottam, cserébe tudtam küldeni egy elismerõ pillantást a tóval szemben bámészkodó két csinos bringás hölgy felé is. Az út további része eseménytelenül telt, egyedül egy rendõrautó fékezett rám, majd kezdett dudálásba Alsóhámornál, ezt nem tudtam megindokolni. Otthon a ház elõtt már félig elkészült a friss aszfalt, tapadt is rá a kerék rendesen. 1 óra 23 perc meg az apró lett a kör. Így elsõre nem is olyan rossz.

Hazafelé

Na igen, megtettem, mint máskor is. Nincs ebben semmi különös, noha szabálytalan. Felmentem a járdára, hogy ne kelljen megvárnom, amíg emberünk a tárcsával zöldet mutat. A járdán szemben egy tüneményes lány jött, egy montit hajtott elég dinamikusan, kiállva a nyeregbõl. Utána fordultam. Egy kérdés motoszkált a fejemben: Miért nem vagyunk mi bemutatva egymásnak?!

Vastagvádli

Ma reggel találkoztam Vastagvádlival. Markus barátom hátán suhantam munkába, amikor utolértem. Mikor mellé értem, biccentettem a fejemmel, mire õ úgy oldalvást rám sandított. A pillantásából tudtam, hogy ma sem lesz menekvés. Utánam eredt. A tegnapi edzés után kicsit feszült volt minden izmom, de nem volt mit tennem. Elkezdtem a szokásos sprintet. Kipörgettem a gépet úgy 35-40 közé valahová, próbáltam tartani a tempót, és vártam, hogy sikerül-e leszakítanom Vastagvádlit. Jó darabig tartotta magát, már attól tartottam, hogy kénytelen leszek elõre engedni, hogy aztán a szélárnyékából egy hirtelen sprinttel kirobbanva szakítsam le magamról. De aztán jött a fekvõrendõr. Balról egy kocsi állta el az utat, jobb oldalt egy anyuka tolta a babakocsit, tehát kerülni nem lehetett. Kapóra jött. Lassítás nélkül szaladtam neki, majd egy -szezon elejéhez képest egész jól sikerült- ugratással átrepültem felette. Vastagvádli lassított, és így eldõlt a ma reggeli meccs sorsa.
Várom a következõ találkozást!

Vizesház

Vasárnap voltunk a vizesházban, hogy megnézzük, honnan jön a hatalmas visszhang a föld alól. Két, egyforma lejárat van egymás mellett, amelyek a föld alatti üregekbe vezetnek. Lenéztünk az egyikbe, a vas létráról egy felakasztott és felgyújtott kutya teteme lógott lefelé. Ilyenkor szégyellem, hogy embernek születtem.

Kaleidoszkóp

Forgatja a fiam a kaleidoszkópot, nagyon tetszik neki.
-Apa, ennek mikor lesz vége?
-Mindig változik, akármennyit forgatod, mindig más kép alakul ki benne, nincs két egyforma.
-Jó-jó, értem, de mikor lesz vége?!

A TÓBAN FÜRÖDNI SZIGORÚAN ÉLETVESZÉLYES ÉS TILOS!

Kapitány

Egyik álmos szombat délután szétszedtem újdonsült Kapitány barátomat. No hiszen, mire sikerült összeállítani, menni vele vagy 100 kilométert terepen, kitapasztalni a beállításokat, felkutatni, beállítani a megfelelõ méretû és emelkedésû kormányszárat, eltelt néhány hetem. De ha már ilyen jól sikerült és minden klappolt, ideje volt szétszedni a gépet, lemaratni a vázról a málló lakkozást, elbúcsúzni a gyári feliratoktól, elbánni a kezdõdõ rozsdafoltokkal, hogy újra eredeti fényében tündököljön Öreg Barátom, akit most kezdek megismerni. Simítgattam pár órát acélgyapottal a garázsban, míg arra a következtetésre jutottam, hogy elég lesz már, nem akarok túl nagy kontrasztot a gép és saját magam között. Hogy nézne már ki egy újként csillogó, csodálatos gépen egy magamfajta viharvert figura?! Ilyen módon adtam ideológiát annak (az ideológia fontos), hogy bizony idõ közben meguntam a váz fényesítgetését. Összepakoltam, és oké, mehet a szinterezõhöz, színtelen lakkozásra! felkiáltással elindultam hazafelé kezemben Kapitány barátom legfontosabb alkatrészével. A sarkon két suhanc állt és engem nézett, a falat támasztották. -Bácsi! Kell magának az a váz, nem adja ide? -kérdezték jellegzetes hanglejtéssel. Valószínûleg azt hitték, frissen kukáztam...

KÍNAI PUnAHÁZ

Péntek

Szép idõ volt ma, felhívott Síkmenõ, hogy megyek-e biciklizni? Jobb dolgom nem lévén, igent mondtam, így nem sokkal késõbb már a benzinkútnál töltöttünk levegõt a kerekekbe, majd irány a Majális-park utáni focipálya. Ez lenne a szervezõdõ verseny egyik lehetséges rajthelye. Itt kitapasztaltuk az utat felfelé, ami becsatlakozik a fehérkõlápai szerpentinbe. Találtunk egy viszonylag széles bekötõt, ami pont jó lesz. Kicsit technikás, a nyomvályúk miatt észnél kell lenni, és sárban helyenként csúszós is. Miután viszont belecsatlakozik a szerpentinbe, van rajta pár kilométer, ahol lehet nyomni és elõzgetni, egészen a Vaskapuig, ahol azért kissé trükkösebb rész jön. Itt kitaláltuk, hogy fel kellene vinni a mezõnyt a kis hegyre jobbra, ez már viszont kemény dolog, itt csak a legjobbak fognak nyeregben maradni! Kis kitérõt iktatunk talán be az egyik hegyre az Ágnes-rét felé menet, van még egy levágás egy jópofa kis erdõrészleten, és már a célban is vagyunk Fehérkõlápán. Jó kis verseny lesz ez. Azért még egyeztetni kell az útvonalat a többiekkel...
Kis tanakodás után lecsapattunk Lillafüred végébe a régi szánkópálya felé a sárga jelzésen. Csodálatos kis út volt ez, az erdõ pedig elképesztõ színes, ezekben a napokban a legszebb egész évben. Végigpengettünk a Hámori-tó oldalán, majd át a kis hídon, és fel Dolka-tetõ felé. Itt teljesen széttúrták az utat az erdõ(rabló)gazdaság jármûvei, ezért a szerpentin helyett a jelzésen mentünk. Ennek következtében én rögtön el is dõltem egy kis fa híd-szerûségen, egyenesen a sáros kis patakba. A bal oldalam rendben is lett, csorgott rólam a retkes lé. Sebaj, mentünk tovább, majd ereszkedni kezdtünk a Chinoin felé. Itt meg tiszta nyálkás volt az út az avar alatt, így egy enyhe jobbosban, ahol kicsit megeresztettem, elindult valahogy a gép keresztbe alattam. Csúszott a fara keresztbe kegyetlenül, szerintem legalább 10 méteren át, majd elcsúszott az eleje is, így én is megadtam magam az anyaföld csábításának, ezzel rendbe tettem a szebbik (jobb) felemet is. Ilyen módon szimmetriába rendezve magamat most már nyugodtan mehettünk tovább, felszaladtunk még a Csanyikba is egy kis földúton, majd onnan végig az aszfalton haza. Nagyon príma kis túra volt, másztunk is eleget, élvezeteseket lejtõztünk, saraztunk is, ahogy illik. És az erdõ?! Az valami fantasztikusan szép! Menjetek ki, amíg nem késõ! Ha jönnek a fagyok, hamar leesnek a levelek, és kopárrá válnak a hegyoldalak.